Fogalmak és definíciók 

Mozgóképek formai összetevői: látvány (kép), hang, idő                                                                      

Filmkép: mozgó képek sorozata, mozgás- és időegységet foglal magába. ≠ Filmkocka

Filmkocka: mesterséges statikus egység.

Képkivágás: témája, közelsége, kompozíciója (képsíkok és látvány) határai jellemzik.

Képsíkok/plán: filmkészítésben alkalmazott képkivágás. Meghatározza, mi látszódjék a képen és milyen közelről

Nagytotál: a legtávolabbi képkivágás a kamerától. A térből a legtöbbet mutat. Figyelemkibővítő, összefüggéseket, viszonylatokat teremet.

Kistotál: szűkebb képkivágás, a kamera közelebb van ahhoz a képhez, amit rögzít. Az alakok a térben teljesen látszanak, a látvány minden eleme megtalálható.

Amerikai plán: az alakokat térdig vagy háromnegyedig mutatja. Az átlóg szerkezet erős →feszültségteremtés

Félközeli: közelebbről látjuk az alakot és a hátteret is a képkivágáson. Hatáskeltő, mert az alakra irányítja a figyelmet.

Félközeli-féltávoli (szekond plán): egy vagy több szereplő fejét és testének egy részét, illetve valamilyen közepes méretű dolgot mutat meg. A valóságban is hasonló szögben és méretarányban látunk. Kisszekond vagy szűkszekond: a szereplőket melltől felfelé mutatja.

Közeli vagy nagyközeli (premier plán): egy teljes arcot, más testrészt vagy kisebb méretű dolgot láthatunk teljes egészében a képmezőn.

Szuperközeli (szuper plán): egy részlet közelebbi nézete a képkivágáson. Egy arcrészlet vagy testrész tölti be a képmezőt.

Képi kompozíció: a látványelemek (kompozíciós elemek) elrendezése a képen belül. Hely-viszony kialakítása, alak térbe helyezése. Kompozíciófajták: szimmetrikus, háromszög és átlós.

Keret: a filmben, a külvilágtól elkeretezett virtuális keret. Tartalmi és kompozíciós kérdés. Nem része a látványnak. Képen lévő tér és látványelemek elrendezésétől függ.

Térmélység: a 2 dimenziós képen megjelenik a 3. dimenzió. A kamera fókuszában lévő tárgy előtt és mögött éles a tér. A felvétel hátterében élesen elkülönülten látszanak a tárgyak. Stilisztikai kérdés, befolyásolja a rendezést és a dramaturgiát. Növeli a jelenet drámaiságát, az előtér-háttér kontraszt miatt. Bonyolultabb kameramozgásokat és beállításokat tesz lehetővé. Alkotói stílusjegy lehet.

Képi egyensúly/kiegyensúlyozatlanság: - kompozícióban tökéletes szimmetria = egyensúly, harmónia, nyugalom, arányosság a képen, de az érzékelés közönye. – kompozícióban aszimmetria = diszharmónia, a feszültség feltámad és az érzékelés ingerei. – esztétikai tevékenység = cél az egyenlőtlenség megszűntetése, egyensúly visszaállítása vagy egyensúlyra törekvés.

Szemszög: honnan, milyen szögből/kinek a nézőpontjából látunk egy képet.

Objektív szemszög: (beállításváltás típusa – kinek a tekintetét képviseli a kamera). Egy láthatatlan külső megfigyelő nézőpontja. Azért láthatatlan, mert a kamera mintegy rejtett kameraként működik: a szereplők nem vesznek tudomást a jelenlétéről. Ezen esetben áll fenn leginkább a látottak tényszerűként való értelmezése.

Szubjektív szemszög: a kamera a szereplőt képviseli. A néző ez által az esemény részévé válik, azonosul a hőssel, bár a túlzott közvetlenség elidegenítő és eltávolító is lehet. E szemszög a „szubjektív kamera”: már nem csak azt látjuk, amit a szereplő néz, hanem az ő szemével látunk.

Nézőponti szemszög: point of view – POV. Ez a beállítás valamennyi szereplő szemszögét képviseli, pontosabban, minden határon túl megközelíti, de soha el nem éri. Az objektív és szubjektív szemszög közötti határmezsgye.

Látószög: a látható kép mérete adott gyújtótávolság esetén. A rövid gyújtótávolság nagy látószöget biztosít.

Nagylátószög: kb. 30 mm-es gyújtótávolság alatt már a nagylátószögek tartományáról beszélhetünk. A nagylátószögek általában 24-14 mm közé esnek.

Halszem objektív: olyan speciális nagy látószögű objektív, amelynek látószöge legalább 180 fok. Erős hordótorzítást eredményez. 

Madártávlat: felülről mutatja a látványt. Felső gépállás.

Békaperspektíva: talp felől mutatja az alakot/alakokat, rövidülésben. Alsó gépállás.

Beállítás: többnyire egyik vágástól a másikig terjedő filmszerkezeti egység, amelyben folyamatos a kamera által rögzített tér és idő. A beállítások jelenetekbe szerveződnek. Ha egy eseményt vagy személyt a térnek egy másik pontjáról látjuk, vagy ugyanarról a pontról de másik képkivágásban, vagy esetleg egy másik időpillanatban, akkor új beállításról beszélhetünk.

Beállítás/ellenbeállítás (snitt/ansnitt): egy olyan vágástípus, melyet a narrációra épülő filmek egyik alapeszközeként tartunk számon. Lényege, hogy két térbeli pozíciót ugyanabból a beállításból, de ellenkező irányból felváltva mutat. Használata a párbeszédekre, küzdelmekre jellemző, illetve olyan jelenetekre, ahol a szereplők interakcióba lépnek egymással.

Jelenet: nagyobb filmszerkezeti egység, amely határait többnyire a nagyobb tér- és időugrások jelölik. Általában több beállításból áll. A jelenetekben történnek a cselekmény szempontjából lényeges fordulatok, de olyan események is, amelyeknek nincs különösebb hatásuk. Jelenetnek is van expozíciója, kibontakozása és tetőpontja.

Szituáció: a cselekmény nagyobb átalakulási fázisa. Időtartomány, fordulatok határolják.

Svenkelés: lassú kameramozgás (pászta, panorámázás). Követi az alakot vagy tájat. A kamera csak fordul, nem mozdul meg. Lehet: függőleges svenkelés felfelé / függőleges svenkelés lefelé / balra svenkelés / jobbra svenkelés.

Zoomolás: rávariózás, ráközelítés. A kamera itt sem mozdul el a tengelyéről, de azt az érzetet kelti, mintha közeledne.

Fártolás (kocsizás): a kamera vízszintes irányba helyet változtat, elmozdul a térben oldalra vagy bármilyen irányba (oldalt/előre/hátra/kör-fart). Segédeszköze: sín, csónak.

Kránozás (daruzás): a kamerát egy daruszerű szerkezettel mozgatják. A kamera térben emelkedik vagy süllyed.

Lekövető kameramozgás: szereplőt követő kameramozgás. Ha mozog a szereplő, a kamerának is mozognia kell, hogy ne engedje ki a képből.

Átkötő kameramozgás: ha a kamera két fix kompozíciót egy gépmozgással köt össze. A kamera mozgása kombinálható. A kamera átigazíthat magától is, de a mozgást elindíthatja egy szereplő tekintete, odafordulása, képen kívüli megszólalása, hangeffektus vagy akár egy jármű mozgása is.

Leíró kameramozgás: az átkötő mozgás ellentéte. A mozgás középső szakasza a lényeges, és többnyire érdektelen a kezdő és a befejező kép. A kamera lassú mozgással igazít végig azon, amit bemutat, körülír. Ezen gépmozgás funkciója hasonló az irodalmi leíráshoz.

Dinamikus kameramozgás: célja, maga a mozgás érzékeltetése. A kamerát rögzíthetjük járműre, lóra, hullámvasútra stb. Mindezek akár szerepelhetnek is a kép előterében, de mutathat a kamera tiszta szemszöget is.

Diegetikus-és non diegetikus hangok: a film akusztikus rétegei. Diegetikus: a cselekménybe beépül a hang/zene → megtudjuk határozni a hang forrását (látjuk). Non diegetikus: a cselekményvilágon kívüli hang/zene → meghatározatlan külső forrás, nem része a fiktív világnak.

Fade in/fade out: vágástípus. Kivilágosodik/elsötétedik. Pl. két jelenet között.

Blank: vágástípus. Üres, kitöltetlen vágás.

Áttűnés (úsztatás): vágástípus. Térváltásnál vagy flashback-nél.

Inzert: a narratívába nem illeszkedő állókép vagy felirat.

Flashback: visszatekintés/emlékezés, amely a történet egy múltbeli eseményét, általában egy nézőponthoz kapcsolva idézi fel. A klasszikus narratív filmekben a flashback szereplői nézőpontja jelölt, pl. szereplői kommentár, szereplő semmibe meredő tekintete vagy a kép elhomályosodása. Nem a nyílt narráció része, a szereplőhöz kötődik.

Belső vágás: a felvétel közben, vágás nélkül létrehozott montázs. A gépmozgások és variózás, kép tágítása, szűkítése, illetve a zoom segítségével változtathatók a plánok, beállítások, úgy hogy a kép folyamatossága nem szakad meg, térben és időben összefüggő képsor keletkezik.

Montázs: a képkockák összevágás a filmben. Kiemeli az eseményből a fontosabb részleteket. Szűkít, tömörít, a bemutatás szempontjából fontosabb eseményeket. A képek egymás utáni elrendezése, szabályok, elvek alapján. A filmképek összeállítása során születő esztétikai hatást segíti elő.

Narratív montázs: a képek történés, mozgáscselekmény logikai és időrendi sorrendjében követik egymást.

Párhuzamos montázs: két párhuzamosan történő eseményt úgy mutat be, hogy az egy időben, de különböző térben zajló (és egymással összefüggő) eseményeket felváltva mutatja. Időben folyamatos, térben változó.

Expresszív montázs: a képek különleges összekapcsolása, amely gondolattársításokra ösztönzi a nézőt. A montázs teremtő szereppel bír, időben és térben is tömörít. 

Metrikus montázs: alapja a vágott képsorok hosszúsága és ezek különbsége, amely a feszültséget adja.

Ritmikus montázs: az egyenlő hosszúságú képsorok, tartalmi telítettségükben különböznek. Emocionális hatás.

Tonális montázs: kis változások, amelyeknek nagy emocionális hatása érzékelhető. A mozgás (nem helyváltoztató) magasabb rendű érzelmi vibrálásba csap át.

Felhang montázs: vizuális felhangok együttese: minden vizuális ingert igénybe vesz. A festőiességet filmszerűség váltja fel. Fiziológia lesz érzékelhető.

Intellektuális montázs: nem a közvetlen érzeteken alapszik. Gondolatilag új, absztrakt tartalom keletkezik. 1+1=3, a két kép egy jelen nem lévő fogalmat eredményez.

Függőleges montázs: a hang

Az elbeszélés informáló funkciója: tér-idő-ok-okozatiság az elbeszélésben. Mi történt? Mit és miért csinált?

Az elbeszélés dramaturgiai funkciója: érzelmi, hangulati hatások, feszültség, asszociációk lehetősége.

Fabula: az események kronologikus, oksági lánca. A néző által konstruált: feltételezések, következtetések, sémák segítségével.  Nem önkényes.

Szüzsé: a történet mintázása. Az események elrendezése, az elbeszélés itt előre adott. A szüzsé oksági viszonyok levonására készteti a nézőt vagy akadályozza benne.

Stílus: nem narratív kategória, hanem technikai kérdés. A médium függvénye, rendszert képez. A szüzsé tartja ellenőrzés alatt, de nem a szüzsé eszköze. Egy adott szüzsé többféle stílussal is kifejezhető.

Narrátor: elbeszélő. Film esetében audiális jelenséggel bír (hang által). Narrátor lehet: - a szereplő (hős) - hangkommentár, - játékmester.

Filmműfaj (zsáner a filmben): a műfajok, zsánerek a filmek rokonsági csoportjai, amelyek többnyire hasonló történeteket dolgoznak fel, hasonló konfliktusokat ábrázolnak, gyakran visszatérő helyszíneken, s a formai eszközöket tekintve is hasonló módon. Az azonos műfajba tartozó filmeket az azonos műfaji jegyek (releváns jegyek) sokasága köti össze. Pl. melodráma, western, vígjáték, bűnügyi film, burleszk, sci-fi, horror stb.      

Western: a western a filmtörténet egyik legrégebbi műfaja, mely az 1960-as évekig szinte töretlenül népszerű volt a film világpiacán. Műfaji ismérve szerint a western az amerikai Vadnyugaton játszódó kalandfilm. A westerntörténetek nem a moziban születtek. Jóval a film feltalálása előtt füzetes regények, utazó vadnyugati show-k kezdték feldolgozni az amerikai történelem hősi korszakát. A western a polgárháborúban kettészakadt Észak és Dél viszályát, a nyugati partvidék meghódítását, a telepesek és az indiánok küzdelmét elevenítette fel újra meg újra, a történelmi múltat gyakran mitizálva, kiszínezve.

Bűnügyi film: a tömegfilm egyik máig legnépszerűbb filmcsaládja, mely a filmtörténet folyamán seregnyi nagy tehetségű rendezőt vonzott Howard Hawkstól Alfred Hitchcockon, Francis Ford Coppolán és David Lynchen át Quentin Tanantinóig. A bűnügyi filmnek az elmúlt száz évben számos típusa, alműfaja alakult ki, pl. a zsarufilm, a gengszterfilm, a kémfilm, a thriller, a film noir stb.

Burleszk: helyzetkomikumra épített (film)vígjáték. A cselekmény többnyire a valóság szélsőségesen túlzó ábrázolásán alapszik. Fő alkotóeleme a különös helyzetekbe kerülő főhős és az ötletgazdagság, a gegek halmozása. A legelső némafilmek jórésze burleszk volt (Lumière A megöntözött öntöző). A leghíresebb burleszkfilmek egy-egy kiváló komikus nevéhez fűződnek (Max Linder, Buster Keaton, Chaplin, Harold Lloyd, Zoro és Huru, Stan és Pan, Ritz testvérek, Abbott és Costello, Jerry Lewis).

Melodráma: a - görög eredetű, zenekísérettel előadott drámát jelentő - melodráma a tömegfilm jellegzetes műfaja. Általában romantikus szerelmi történeteket mesél el, visszatérő témája a szerelmi vetélkedés, a megoldhatatlan háromszöghelyzet, amelyben nem lehetséges a tökéletes happy end (Casablanca, Utolsó tangó Párizsban). A melodráma mindig nagy szenvedélyeket ábrázol, (az olasz moziiparosok szerelmes filmjeit, akik az 1920-as években először gyártottak nagy szériában melodrámákat, úgy is hívták: szenvedélyfilm), eltúlzott eszközökkel: gyakran él valószínűtlen fordulatokkal, nagyszabású drámai eseményekkel, mint természeti csapások, háború, végzetes kór. Hősei - a műfaj romantikus színpadi gyökereihez híven - hatásos sztereotípiákra épülő egydimenziós karakterek (sorsüldözött szerelmes, hidegvérű cselszövő).

Horror: A horrorfilm a tömegfilm jellegzetes műfaja, melynek darabjai félelem- és borzalomérzetet kívánnak kelteni a nézőben. A horrorfilmeket a fantasztikus filmek családjába is szokás sorolni, és noha a legtöbb darabja valóban ide is tartozik, jó néhány kivétel is akad: a slasher vagy a gore - bár kétségtelenül a zsáner része - ritkán él a fantasztikummal.
A horrorfilm - a pornó mellett - a filmműfajok között a legalantasabbnak tekintett zsáner. Története során csupán háromszor tört be a főáramba: az 1930-as évek Universal-produkcióival, az 1970-es években a sátánfilmekkel és - részben - a giallóval, illetve az 1990-es évek tinihorrorjaival. A horrorfilm hőse sokszor két világ határán vergődő, átmeneti lény.

Tudományos-fantasztikus film (sci-fi): A tudományos-fantasztikus film a fantasztikus film azon műfaja, melynél a valószerűtlen elemek valamilyen tudományos-technikai összefüggésben jelennek meg a történetben. Az angol science-fiction rövidítéséből sci-finek is nevezett műfaj a természetfeletti horrorral és a fantasy-filmmel összehasonlítva a legközelebb áll a hétköznapi valóság törvényszerűségeihez akkor is, ha teljesen irreális környezetben játszódik.

Szubzsáner: a hajdani ősműfajok sokszor több alműfajra (szubzsánerre) bomlottak (pl. a bűnügyi filmek csoportja ma felöleli a gengszter, a film noir-filmeket, a thrillert, a horror-, a zombi-, a Drakula-, a farkasember-filmeket, a slashert vagy a tinihorrort stb.).    

Szerzői film: A szerzői film, művészfilm fogalma az 1950-es évek végén született meg a francia új hullám rendezőinek (Truffault, Godard, Rohmer, Rivette) filmes gyakorlatában a Cahiers du Cinéma című francia szakfolyóiratban megjelenő írások nyomán. Az új hullám képviselői szerint a markáns személyes hang illetve stílus, az egyéni kézjegy különböztethet meg egy-egy filmet a nagyipari filmgyártás szériatermékeitől, s a filmszerző (auteur) rangot a filmrendezők közül csak az érdemli meg, aki képes Jacques Rivette szóhasználatával "egyes szám első személyben szólni hozzánk". A szerzői film ideája nagy hatást tett a kritikai gondolkodásra. A filmkritika elsőrendű feladata ettől kezdve az lett, hogy meghatározza, felfedezze a filmalkotásokon a létrehozója nyomait. A Cahiers du Cinéma gyarkorlatában ez az elv azt is jelentette, hogy egy jelentékeny szerző gyengébb filmje olykor nagyobb figyelmet élvezett, mint egy - a filmszerző rangot ki nem érdemlő - mesterember mégoly kitűnő munkája. Az 1960-as, 70-es évek különösen kedvezett a személyes hangvételű szerzői vagy művészfilmek létrejöttének, a progreszíven gondolkodó, s a film kifejezési lehetőségeit radikálisan megújítani törekvő különféle (angol, francia, cseh, szovjet, német) új hullámok elindulásának. A szerzői film ekkor válik máig hatóan a nagyipari körülmények között születő professzionális tömegfilm ellenlábasává, tudatosan törekedve a műfajfilmek gyakran megmerevedett sémáinak, kliséinek, a mindenható sztárrendszernek, a lineáris filmelbeszélési formának a fellazítására, s folyamatosan bíztatva a valóság közvetlenebb, személyesebb filmes megragadására. A szerzői film fogalmát a film "magas kultúrájával" összefüggésben ma gyakran használja a filmtudomány a film egész történetével kapcsolatban; olykor éppen azért, hogy a szükségképpen értéktartalmú, de az egyes filmek esetében értéket nem feltétlenül jelentő művészfilm kifejezést kerülje. 

Tömegfilm: a tömegfilm, közönségfilm, műfajfilm a filmipar népszerű, többnyire kereskedelmileg is sikeres művei, melyeket akár többmilliós közönségréteg fogyaszt, s melyeknek kialakultak a filmtörténet során a jellegzetes gyártási és forgalmazási struktúrái, illetve intézményei. A XIX. század végén a film (mint a képrögzítés új technikai eszköze) és a mozi (mint új szórakoztató intézmény) a "tömegek művészeteként" született meg. Ma a filmtermés döntő hányada - elsősorban a hollywoodi típusú nagyipari film - tömegfilm: a globalizálódó világ sok százmilliónyi közönségének igényei szerint készül.
A modern tömegfilmek eltérően a szűkebb közönségnek készülő szerzői filmektől általában üzleti vállalkozásként születnek meg, többnyire rendkívül nagy tőkebefektetéssel, melynek megtérülésén jól szervezett intézményi háttér (forgalmazók, reklámcégek, moziláncok) dolgozik. A tömegfilmben a rendező szerepköre általában korlátozot.  A producer az a személy, aki felméri a filmpiac igényeit, megveszi, vagy megrendeli a témát, beindítja és lebonyolítja a legfrissebb tömegfilmes produkciót, kiválasztja magát a rendezőt is.
S aki vonzóvá tesz a filmet a nagyközönség számára, az a produkcióban szerepeltetett egy vagy több sztár. A tömegfilmek általában jól ismert témákat dolgoznak fel újra meg újra, tehát valamely nagy hagyományú műfaj (pl. thriller, sci-fi, western, kalandfilm, katasztrófa, vagy horrorszéria, stb.) új s még újabb darabjai. Napjaink tömegfilmjeit a pontosan kiszámított és professzionálisan kivitelezett hatások, a rendkívüli látvány, a speciális effektusok és trükkök gazdagsága jellemzi.

Játékfilm: történetmesélő film, melynek cselekménye többnyire kitalált, fiktív. A játékfilm a filmbeli eseményeket jelenetekbe tagolja. Szereplői amatőr vagy professzionális színészek, és többnyire magasan szervezett ipari körülmények között készül. A játékfilm és a dokumentumfilm között nem mindig éles a határ. A filmtörténet során számos rendező, filmes iskola, stílusirányzat kísérletezett a két filmtípus kifejezőeszközeinek vegyítésével (olasz neorealizmus, csehszlovák új hullám, Budapesti iskola). A játékfilm hossza változó. Az egész estés nagyjátékfilmek általában 70 percnél hosszabbak. A filmgyártás története során a körülbelül 90 perces sztenderd terjedt el. Az 1910-es évek végétől a filmipar vezető hollywoodi nagystúdióinak kínálata már elsősorban 90 perces filmekből állt, de számtalan ennél jóval terjedelemesebb (pl. kétrészes) film is készült már ekkor.
A kisjátékfilmek (rövidfilmek) hossza is igen változatos, leginkább a 10, 20, illetve 50 perces sztenderdek a jellemzőek. A filmtörténet első évtizedében egész estés filmeket még nemigen készítettek. A szokásos filmhossz sokáig az egytekercses (egy felvonásos), kb 10 perces játékfilm volt. Ennek megfelelően a narráció (a filmelbeszélés) is szegényesebb, egyszerűbb volt. A nagyjátékfilmek elterjedése szoros összefüggésben volt a filmtechnika és a filmes elbeszélés fejlődésével. A filmtörténet első egész estés filmje az ausztrál Kelly bandájának története  1906-ból. Az USA-ban a Vitagraph forfalmazta az egyik első egész estét, öttekercses filmet, a biblikus témájú Mózes életét 1910-ben. A nagyjátékfilmek forgatásának az Olaszországban készült látványos kosztümös történelmi darabok (Inferno, Megszabadított Jeruzsálem 1910-19) sikere adott igazi lendületet.    

Dokumentumfilm: a dokumentumfilm (nonfiction film) megtörtént eseményekről, valóságos személyek, közösségek életéről, konfliktusairól, a tudomány, a művészetek egy-egy fontosabb vagy érdekes problémájáról, eredményeiről tudósít - elnevezéséhez híven - tényszerűen, pontosan, szándéka szerint objektíven. A filmtörténet kezdeti időszakában a való élet dokumentálása, illetve mozgóképi reprodukciója még nem különölt el önálló filmtípusokban. Sajátos példája ennek Georges Méliès néhány áldokumentumfilmje (A Dreyfus-per, 1899; VII. Edward király megkoronázása, 1902), amelyekben a rendező stúdióban rekonstruálta a valóságos eseményeket. A dokumentáló alkotásokra valójában a hamarosan nagyipari méretekben beindult játékfilmgyártás szülte meg az igényt. 1910-ben Franciaországban (Pathé) és az USA-ban (Fox) megszületett a filmhíradó. A korabeli híradók a világ minden tájáról készített érdekes tudósítások, útibeszámolók voltak. Az 1920-as évek kezdetétől azonban már olyan mozgóképi dokumentumok is születtek, amelyek nem elégedtek meg az események riportszerű, felüleltes ábrázolásával. A dokumentumfilm első korszakos művei az amerikai Robert J. Flaherty Nanuk, az eszkimó  című 1922-es filmje egy eszkimó család életéről, illetve Charles Sheeler és Paul Strand Manhattan  című 1921-es városzimfóniája New York üzleti negyedéről, amely Európában számos követőre talált (Walter Ruttmann Berlin, egy nagyváros szimfóniája  (1929), Jean Vigo Nizzáról jut eszembe  (1929)). Ezek a dokumentumfilmek a kiválasztott eseményeknek, embereknek, önmagukon túlmutató pillanatoknak már pontos és mély analízisét voltak képesek nyújtani a filmkamera segítségével.  Velük rokon szemléletű Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel  című 1929-es filmje a korabeli szovjet-orosz mindennapokról. Vertov munkássága, aki elméleti írásaiban eljutott a dokumentumfilm apoteózisához (s egyben a játékfilmkészítés teljes elvetéséhez), különösen jelentős a műfaj történetében. Minden bizonnyal ő sejtette meg először, hogy a híradónak, egyáltalán a globális hírszolgáltatásnak milyen jelentősége lehet majd a kialakuló tömegtársadalmak életében. (Az 1917-es forradalom után megszervezett, híradókat vetítő agitkavonatai tekinthetők a jelenkori hírtelevízió ősének.) Az 1920-as évektől a játékfilmekénél jóval csekélyebb mértékű nézői figyelem mellett folyamatosan jelen volt a dokumentumfilm a világ filmtermésében. Az egyre meseszerűbb, valószínűtlenebb játékfilmek mellett ez a műfaj képviselte a film élő lelkiismeretét, melyből sok frissen induló filmes stílusirányzat merített (pl. olasz neorealizmus, free cinema, a csehszlovák új hullám filmjeinek dokumentarista ihletettsége). A műfaj kitermelte a klasszikus rendezőit is, mint az angol John Grierson, a holland Joris Ivens, a francia Jean Rouch vagy Chris Marker, az orosz Mihail Romm, a magyar Schiffer Pál, Gazdag Gyula, Gulyás Gyula, Gulyás János.
Az ötvenes-hatvanas években a világ több országában lábra kapó cinéma vérité mozgalomnak ebből a szempontból különös a jelentősége. A magyar film történetében a dokumentumfilmnek rendkívül erős hagyományai vannak. Az 1970-es években induló Budapesti iskola filmeseinek (Dárday István, Tarr Béla, Ember Judit, Schiffer Pál) szociológiailag pontos, és sokszor játékfilmes eszközöket is használó dokumentarista filmjei sok kényes társadalmi és politikai jelenséget feldolgoztak. A filmtörténet során a dokumentumfilmnek számos típusa alakult ki. Ilyen a propagandafilm, amely többnyire valamely párt vagy politikai szervezet, illetve az állam megrendelésére készült, s annak ideológiáját szerette volna hatásosan terjeszteni a legszélesebb közönség számára. Propagandafilmek főleg a II. világháború idején készültek nagy számban.  A természetfilm a televíziós korszak egyik legsikeresebb dokumentumfilm-típusa lett.
Az ismeretterjesztő film a nagyközönség számára is érthetően, ám tudományos pontossággal dolgozza fel a tudomány és a művészetek valamely fontos vagy érdekes részproblémáját. A portré egy jellegzetes vagy tanulságos életutat kísér végig.

Kísérleti film: a kísérleti, experimentális film valamely új formanyelvi elem, technikai eljárás, esetleg elbeszéléstani ötlet kipróbálására, kimunkálására születő, többnyire rövid filmalkotás, mellyel a nagyközönség ritkán találkozik. A filmes formanyelvi kísérletek első jelentős korszaka az 1910-es, 20-as évek francia, német, orosz avantgárd alkotóinak fellépése, akik az akkori új filmmédium kifejezési eszközeinek természetét kutatták (montázs, Kulesov-kísérlet, filmszem, tiszta film), illetve az avantgárd képzőművészet elveit próbálták ki filmen (absztrakt film). A kísérleti film jelentős korszaka az 1960-as, 70-es évek, a filmkészítés demokratizálódásának első nagy időszaka. Számos kísérleti műhely, stúdió indult el akkoriban (pl. a magyar Balázs Béla Stúdió), rengeteg filmiskola nyitotta meg kapuit Európában és az USA-ban, s a formanyelvi kísérletek többnyire jótékonyan beivódtak az egyre inkább erőre kapó szerzői film stiláris és narratológiai újításaiba.